Budapesten születtem, és jelenleg is itt élek. Mindig szólt körülöttem zene. Édesapám reggelente – némi skálázás után – énektanítványokat fogadott és szóltak a szebbnél szebb dalok, áriák (kisebb-nagyobb gikszerekkel, ilyen-olyan magas cékkel és békkel…). Ha a tanítvány elmaradt, akkor leginkább Schubert, Brahms, Bach tenorra írt csodálatos dallamaira kelhettünk testvéreimmel (ha akkoriban annyira nem is, most annál inkább értékelem azokat a reggeleket). Délutánonként több zenei forrásból is meríthettem: vagy hegedűmön vadásztam a tiszta hangokat, s jó esetben szép dallamokat is elhúztam Vali néni, szüleim és a szomszédok legnagyobb (?) örömére, vagy ifjabb Sapszon Ferenc vezetése alatt énekeltem az iskolai kórusban. Emellett nővérem lemezgyűjteményéből folyamatosan szólt 33-as fordulaton a „Szállj, szállj, szállj fel magasra” no meg a „Mindenki másképp csinálja..”. A hétvégi bulikon pedig vég nélkül szólt a családi kórus. A gimnázium kezdetekor kemény tanulás mellett puha zenélésre volt csak lehetőség. Két év TACET (lásd zenei lexikon!).
A harmadik év hajnalán két jó barátom hatására márcsakazértisdobolnifogokénis-alapon kezdtem ütni-vágni Kovács Tibor növendékeként. Az érettségi környékén előttem tornyosuló, matematikával és történelemmel dúsított szakkönyvek látványa visszafordította figyelmemet a zene irányába. A jazz-tanszakot vettem célba. Talált. A jazzdobolás mellet újra meghúztam a vonót is, csupán kedvtelésből. A szívem egyik csücske ma is a templomi hegedülés. Friss jazzdobosként tanítani is elkezdtem. Különböző iskolák, különböző élmények, még különbözőbb kollégák. „Csak a szépre emlékezem..” Az ezredfordulón köszöntek rám a közel-kelet hangszerei: a darbuka és a „többiek”, no és a szép hastáncos lányok! Már egy tucat főtárgyi naplót teleírtam, mikor egy áprilisi napon helyettesíteni hívtak a Makámba. Azóta közel kétszáz koncertet adtunk, s csak egyszer ütött helyettem Orczi Géza barátom (a darbuka és tapan mestere), ugyanis azon a bizonyos esztergomi koncerten én húztam a lószőrt…Apropó lovak! Már csak egy kis vágta-tan szükségeltetik, s irány a terep! Igaz, Arabesque most még szívesebben legel, mint velem üget…
Egyelőre ennyit, a többit személyesen…